jössz velem

az idő hullaként borul felénk és én egyre jobban vagyok.

néha eszembe jutsz, esetenként rézsút rápillantok, rohad-e már  az a  kötél, mi egykor összezsinórozta zsíros, cserépbe ágyazott szívünk. 

gyenge voltam elvágni, aztán a magam lassan-kegyetlen módján magára hagytam -

leülepedett, hangból ítélve fuldoklik. 

remélem, poshad, vajon mennyi maradt belőle -  töprengek, s hogy biztosabb legyen pusztulásod,  öntök még bele vizet, a vonalon túlig, hogy túlzó is legyek:

tökéletesen kiírtalak magamból. 

s ahogy töltöm, az oszlás gyorsul.

így telek meg szerelemmel és szorulsz ki végleg - már nincs helyed, a víz cserélődik, kilökődtél, túlforrtál, kifutott belőlem moszat-tested

gyökereid kimosta az a sok tengeri tajték, ami bennem zúgott

tömegeimet befogadja más.  - megnyugszom, megtisztulok

álmomban égtek a folyók, az emberek szélnek feküdtek, parazsas pernyeként bomlottak égnek a házak

el

el

el

hajnal 2-3 óra körül járhatott az idő, a szemközt szomszéd fénynégyzeteket rajzolt a festetlen falra, laptopból halkan zene szólt. 

a nő kígyó szemű volt, csípőjén unos-untalan meg-megakadozott a kéj, akárcsak egy sárban megrekedt szekér kereke, s ezekben a másodpercnyi, összemorzsolt üresjáratokban szökött be tudatába a folytonost visszaszaggató kétely, a bűntudattal vizezett bizonytalanság, hogy 'mi van ha', 'mi van ha ez nem lesz elég'.

tudatlan tagadások voltak ezek, önfojtó merevség, az erotika - és a bor rájuk kifejtett hatásai - spontán megnyilvánulásainak kétségbe esett és szánni való egyvelege, s nem maga az aktus, mindinkább az imponált neki mégis, és ezért is engedett végül, hogy háta mögött olyasfajta végtelen szenvedéllyel kapaszkodott hasába, combjaiba, mellkasára úgy tapadtak rá kezei, mintha bőre alá nyúlva eszeveszett, könyörgő és hálás odaadással sürgetné, húzná magába Desirét. s valljuk be, nincs meghatóbb, mint mikor egy férfi komótos, ám szerelmes dühvel igyekszik bevenni vágyai nőjét. 

- nem teheted ezt meg velem - csak cuppogott szája, semmi konkrét hang

ne - egy sóhaj

ne - két sóhaj

ne - három

- suttogott kezdetben, majd összeroppanva hullott alá benne az ellenkezés heve, s bár hiába szerette, ha nagy, forró tenyere rásimul a mellére, és hiába támadt tőle mosolyogni a kedv, és hiába nyugtázta finoman mordulva, ha cinkosan belecsúsztak ujjai a póló alá, a bugyijába, azért az észérvek diótörőkként sorakoztak gondolatai közt, hogy barátok márpedig nem tesznek ilyet. 

- buta vagy. - szavai oly langyosan hűvös csalódottsággal csengtek, mint egy télen rosszul fűtött garzon. nem fordult el, nem húzta fel a ruháit, egyszerűen csak elomló testtel süppedt bele az ágyba Desiré mellett. a harcnak vége, az ostrom felfüggesztve, kudarc.

 - miért? - szinte látszott a lehelet.

- buta vagy...

egy hatalmas, bútorozatlan szobában feküdtek egymás mellett tökéletes párhuzamost alkotva olyan parkettás padlón, amit végesen végtelennek tűnő  hatalmas ablakok és falak határoltak, s érintésre a talaj szűkölve sóhajtott fel minden egyes alkalommal, ha mozdult valamelyik. nap sütött be, késődélutáni, az aprón csipkézett függönytől mézfátyolos, tenger-ölelte nap, úgy, hogy az egész szoba kicsit olyannak tűnt, mintha vízen lebegnének, vagy délbáb incselkedik, de mindenképpen megtévesztő likőrös bizonyosságnak tetszett az egész helyiség, ahol az ember a körülmények hatására kész arra, hogy elhiggye azt, amit esetleg most még nem lát. a szoba egyik sarkában voltak egy fonott szőnyegen, az egyiknek bal, másiknak jobb oldalt a falon egy hatalmas, kovácsolt vas óra, római számokkal függött, nagyon mély, acélkék színe volt, nem járt. feküdtek egymással szemben, az egyik a másikhoz hajolt, a füléhez, és mondott valamit, amire nem emlékeztek, aztán megérintették egymás nyakát, srégen elcsúsztatott leheletnyire nem-simuló arcuk egymásra meredt, minek után lesütött szemmel, óvatosan elfordították fejüket a másiknak ellentétes irányba.

iszonyú szörnyeteg vagyok. vázam jámbor őzbőrbe bújt jószág, ártatlan, de jobb lenne, ha levadásznátok.

szemeimből kifutnak a folyók, mellkasomat percekként hasítják szét az önmarcang súlyai, bűneim lassú lefolyásúak, lomhák, kavicsosak, megvárják a hajnalt, aztán virágzanak, és aljas bűbájjal pusztítják el köröttük a fényt.  

málló és rugacsos fertő vagyok, parazita. és ti, vadászaim, ti vagytok az erélyes gyilkosok, kik nemesebbé ölik az állatot, engem. mert én mi vagyok?

gyáva, alaktalan, káoszi rendetlenség, ó ti, körém álljatok, fogjatok össze, zabolázzatok, üssetek, fojtsatok, szúrjátok ki a szemem, hazudjatok nekem, de ki ne engedjetek, mert feneketlen mélységeimmel összezavarom a legtisztább elmét

én szeretlek titeket, de üres vagyok.

bekebelezem mindannyiótok.  

 "mint kőr király mögött

a kocsmai pikk dáma,

ha rátesznek egy életet."

az én szerelmem olyan, ahol te vagy a világótorony, és abból a fény, a csillogás a vízen, ahol én vagyok a tenger, te vagy  a kapitány, a hajó, olaj a felszínen és rajta a tűz.  

... illetve nem tudom, csak fura volt, nem is lepődtem meg, az ember hozzászokik, hogy szerelmeit előbb-utóbb megbasszák bizonyos igazán gyönyörű estéken.

már eldöntöttem, hogy mit fogok neki venni, csak úgy, vagy valamilyen alkalomra. két könyvre gondoltam, az egyik az amerikai, mert az olyan erőszakos, és egyszer, amikor kölcsönadta, én elveszítettem, benne a nekem írt szerelmes levelével, a másik meg a dalok a magasföldszintről, mert az olyan romantikus, és mert minden egyes szó, ami benne van, mostanra rá emlékeztet. és semmi mást.

tulajdonképpen akkor, amikor leírta nekem, hogy mennyire egymásra találtak azzal a lánnyal,  közben félig arra figyelt, hogy pontosan fizessen a kasszánál, arra gondoltam, ahogy az óvszereket bámultam, és próbáltam minden erőmmel arra koncertálni, hogy a közértben nem illik bőgni, hogy meghalok, meghalok, meghalok. 

egyszerűen nem tudta kitaposni az emlékei közül. feszültséget sugárzott tekintete, nem lehetett kitalálni, mikor, hogyan és miért akarja ezeket elmondani; pontosan vagy rébuszokban, most vagy később, esetleg csak kiesett, kipottyant belőle egy gondolat, egy érzés, de többet nem kíván vele foglalkozni, észrevenni, felfogni, elfogadni azt, hogy ez, tehát a hiány benne van.

mert ez kínlódás. valahányszor megkörnyékezi az unalom, s ezzel karöltve az üresjáratban sompolygó, macskatestű gondolat, cirmai közt a hiányzó személy jegyeivel, mellészegődik a nosztalgia, meg a fájás, hogy elrontott valamit, amit jelen helyzetben nem látja javíthatónak, s ebből az arcon a rángás, a grimasz, az eszközöket eldugták, se tapasz, se kalapács, így csak valami homályos mondatokból összeeszkábált, rozoga emlék-kalyiba marad, meg a belejárás, az imádkozás, meg a miértek, meg amikre ezek rákérdeznek és semmi, semmi más. újra pörgetés, vakok közt a látó, mint mikor a diavetítés egy ilyen sufniban, ahova a por is pihenni jár, az első kisebb szellő inkább mozdulna, minthogy. nagy vonalakban, ahogy ez sejthető, teljesen értelmetlen az itt egyhelyben toporgás, hiábavaló - ő meg még mindig idejár. toporogni... toporzékolni.

- hát kitől tanulta ezt a citromba harapós művészetet? - kérdezné jóval nyersebb formában egy fogatlanul nyammogó szomszéd öregasszony, rosszindulatú, összekarcolt üveggolyó szemével. - még csak nem is köszön! 

hajnalban a vihar becsapta a nyitott ablakot, mindenütt szilánk.
 
reggel, este, napközben odavan. olyankor nincs idő ilyesmire. csak a résnyi kiesésekben nyúl hozzá, mint a frissen gyökér kezelt foghoz a nyelvhegy, abban a doboznyi lukban, képzelt leveleket dobál szét a parketton, beszél, néha felnevet. de szigorúan ügyel arra, hogy mindig egymagában, mindig a négy fal között.

egyszer meglesték. nagy, barna szeme volt, ősz hajú, szemöldökű ifjú, dobálta tincseit.

- nézd, nézd. annak a...! - rökönyödött, ránehezedett, ott volt, és bambultak egymásba a nagy emberi sártenger felett. a fákról hulltak a morzsás levelek, villamos indult. ég veled - azóta még álmodott is vele. és ahogy abban a pillanatban, éhségtől összefacsart zsebkendő testével lélekben kétrét csimpaszkodott a villamos csövein, előtte hisztisen unt mindent maga körül és mozdulataiban magánkívül mindenkit felismert, újra kivirágzott benne valami suttogó káprázat, egy remélhető sorsközösség, egy jel arra, hogy az a szem, aki itt járt, látta őt, és ő is látta a másikat, valami pohárszélére kristályosodó reményt ígér.

özönvíz árasztja el így az ártereket és tovább, mint akkor, azon a helyen őt a lehetőség, és üvöltött benne az ujjongás. ajka remegett, térdhajlatába belesimult a gyengeség,
arcát kipirította az izgalom, ősi, már-már állatias és megmagyarázhatatlan öröm csiklandozta testét.
 
egészből kirebbenő töredéknyi pillanatok voltak ezek, mikor tekintete horogra akadt rajta s akkor, nos, mint egy villanásszerűen felviláglott benne valami. valami, amit nem tudott magyarázni, ami pontosságával, és lehetőségével megzavarta őt, aminek hatására rögtön arra gondolt, hogy neki csak férfi kell. mert a gondolat, mi a nyilvánvalón túlmutató érthetetlenséggel, s annak jóleső bizsergésével ajándékozta meg, nem volt más, minthogy vonzódik egy nőhöz. 

minden ezzel kezdődött.

el fogsz menni hát menj

                    te előre én hátra indulok és minden kettészakad majd köztünk

múlt sosem volt a jelen nem                                        létezik a jövőben nem hiszünk így ha te erre én meg arra megyünk utánunk elfoszlik         az élet   mint egy örökké csoszogó lábán a kapca mint elfeslett függöny a fürdő mögött még emlékezni is    elfelejtün    k

nem lesznek         árnyékok s  

e            kabáton ragadt haj semmi

te  is t udo  d rég nem vagyunk azok              akik voltunk azok sem akiknek hittük magunkat  vagy szeretnénk lenni ez mi        nd nézd csupán a megszokás betonvalósága

hogy te sem szeretsz én se m szrtlk

mióta megké rd  e z  ni sem merem mi ót a

s ez ami sért amire azt hiszem h o  gy   fájdal om  valój  ában  nem b       á      n    t

képzelt s e b ei      m et betekeri a

mindent-

-tagadás

      így megtanulom kezelni hogy ezentúl egyedül leszünk 

és még mondani sem fogom           tudni                     hogy  valami van        itt hogy létezik érzés te h át hogy f        áj vagy hogy b o l d o g voltam vld mert mi    nden hogy itt voltunk hogy ölelk     ez          t       ü  n

                                                                  k